Szavak nélkül…
Felszálltunk hát a buszra, és leültünk egymás mellé. Ideges volt, én pedig érzékeny…
Nem szeretem, amikor rosszkedvű, mert olyankor előbb-utóbb én is nyugtalanná válok, pedig szinte Ő az egyetlen ember, aki mellett igazán meg tudok nyugodni és úgy érzem, senki sem bánthat. Meg amúgy is, élek-halok a csibészes mosolyáért. :)
De a tetejében most még a bűntudat is gyötört, mert késésben volt, erről pedig részben én is tehettem.
Mit tesz ilyenkor a nő? Hízeleg és próbál mosolyt csalni párja zordon arcára. De nem vált be, türelmetlenül és egyértelműen rövidre zárta a dolgot. Nekem pedig nagyon rosszul esett. Elfordultam hát, kibámultam az ablakon és erősen küzdöttem, hogy a szemembe szaladó könnyek utat ne törjenek maguknak, mert ha megindul az áradat, akkor azt bizony nem fogja vissza semmi.
Az utóbbi időben egyébként rendkívül érzékennyé váltam. Fogalmam sincs miért, de együttlét után legalább hármas fokú hiszti riadót fújhatnánk (ötös skálán), az utóbbi egy hónapban kétszer is sírtam egy gagyi happyendes amcsi filmen, és a múltkor rámosolyogtam egy 3 év körüli kislányra a metrón. Riasztó, de remélem, csak a hormonok miatt van, amit a pajzsmirigy alulműködésem miatt szedek.
Szóval bámultam ki az ablakon és megfordult a fejemben, hogy most akkor nem is szeret, és csak annyira szeretem, hogy nem veszem észre az egyértelműt? Aztán eszembe jutott, amit mondott: „azt, hogy szeretlek, nem mondani kell, hanem kimutatni és tenni”. Csak ekkor vettem észre az apró jeleket… Hogy épp abban a pillanatban is védelmezően átölel, s ezzel is jelzi, hogy hozzá tartozom, hogy összeér a combunk, hogy a másik kezével cirógatja a kezem, amit én épp a combján pihentetek, nem ízléstelenül feltűnő módon, de azért egyértelművé téve hogy Ő már az enyém…
Mondanom sem kell, a könnyeim egyből szublimáltak, és mosolyra görbült a szám. Igazán akkor értettem meg, annak a mondatnak a lényegét. Mi összetartozunk és kész. Közben pedig az Ő mérge is elszállt, és végre megvillantotta azt a bizonyos díjnyertes mosolyt. :)
