A lányon fekete csipke és bársony volt, hófehér bőre vakított az éjszakában. Ében haja hosszan omlott vállára, s a lágy szellő bele-bele kapott. Az utca rideg és kihalt volt, csak egy-két spicces fiatal tántorgott keresztül-kasul az útszakaszon…
A srácon első látásra nem volt semmi említésre méltó. Pólót és farmert viselt, a haja rövid és bozontos, de ha a szemébe néztél és elmosolyodott, valamiért mégsem bírtad kiverni a fejedből…
A lány dús keblén ezüst medált viselt, ami egy tündért ábrázolt. Vastag sminkje bájos orcát fedett, ajkai vöröslöttek, szemei izzottak…
A srác balra kanyarodott, és majdnem beleütközött egy részeg, céltalanul botladozó alakba, aki kótyagosan mormogott valamit az orra alatt, de nem volt elég érthető ahhoz, hogy a srác érdemi válaszra méltassa, így folytatta útját a sötétben, s a csillagokat kémlelte az égen. „Azt Esthajnal csillag különösen fényes ma”- gondolta magában és azt kívánta, bár szembe jönne vele a szerelem, azonnal a karjába zárná…
Normális esetben a két fiatal egymásra sem nézett volna, teljesen más stílust képviseltek, a srác nem preferálta az „olyanokat”, a lányt pedig nem érdekelték az átlagos dolgok és emberek.
A lány lehajtott fejjel menetelt tovább, fülében hangosan dübörgött a zene, a srác az eget bámulta, a következő pillanatban pedig mindkettő a fejéhez kapott, ugyanis erőteljesen egymásnak ütköztek…
A srác szentségelni kezdett és mindennek elhordta a lányt, akit keményfából faragtak és úgy érezte ezt már nem nyeli le, hatalmas pofon csattant a srác arcán. A srác erre még jobban bedühödött. „Sátánista ribanc, hogy mersz hozzám érni fattyú!”- azzal ellökte magától a lányt, aki megbotlott magastalpú cipőjében, s hanyatt esett a betonon. Koponyájából ömleni kezdett a vér, eszméletét vesztette…
Pár óra múltán a kórház intenzív osztályán, egy hosszú sípoló hang után egy újabb ágy szabadult fel, a lány meghalt...
A srác, azóta nem kémleli a csillagokat, és nem kíván naív ostobaságokat. Tudja, hogy mind hiába volna. Még legalább 10 év míg szabadul a börtönből…