Véresen szórakoztató
Anita Blake - vámpírvadász
Véresen szórakoztató… Mikor felolvasom, kicsit elborzadok rajta. Véres, és engem ettől függetlenül szórakoztat? Sőt, nem is csak engem. Sok ezer másik embert is rajtam kívül. Nagy kő esik le a szívemről, mert akkor talán mégsem bennem van a hiba, legalábbis nem csak bennem, és ez épp oly megnyugtató. A vér és a szenvedés szavak hallatán, az emberek általában kíváncsiskodni kezdenek, főleg ha nem az ő vérük folyik, és nem ők szenvednek. Hiszen gondoljunk csak bele, miért is alakul ki a legtöbb dugó? Két önjelölt Schumacher nem fér a bőrébe, összekoccannak az úton, az arra járó autósok pedig egyszerűen nem bírnak elhajtani mellettük, mindenki lelassít egy kicsit, hátha lát egy-két szörnyű részletet, vagy elcsíp egy jelenetet a felháborodott „versenyzők” vitájából.
Végül is már Julius Caesar is megmondta: Kenyeret és Cirkuszt a népnek! Csak hát az akkori cirkuszt még a rengeteg vér és a halálig tartó küzdelmek jelentették. Azóta némiképp civilizáltabb formát öltött a szórakozás. A cirkusz mozivá, vagy egy jó könyvé avanzsált, a kenyér pedig egy zacskó popcornként, vagy chipsként van jelen a világunkban. Ennek igazából csak az oroszlánok itták meg a levét. Azóta kevesebb emberhús szerepel az étlapon.
Nos, ez a mű sem békésebb, mint a gladiátor küzdelme az oroszlánokkal, de minden kétséget kizáróan, legalább annyira szórakoztató. Még chips nélkül is nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, aki elmúlt már tizenhat éves.
Laurell K. Hamilton 1994-ben adta ki, az Anita Blake - vámpírvadász című könyvét. Ezt a könyvet olvastam mostanában utoljára, sőt, mi több, jelenleg is olvasom, mert egy eddig tizenöt kötetes regénysorozatról van szó, aminek épp a kilencedik részénél járok. Hamar a mű rabjává váltam, mivel a főszereplő általában már a harmadik oldalon térdig gázol a vérben. Hamiltonra nem jellemző a finomkodás, nem ró felesleges, és rémesen unalmas bevezető köröket, a sztori előrehaladtával majd mi is mindent megtudunk, Anitával egyetemben.
A főszereplő, – talán nem meglepő módon – Anita Blake, aki a kilencvenes évekbeli St. Louisban tengeti, cseppet sem szürke hétköznapjait. Anita egy 26 éves nekromanta. Ez azt jelenti, hogy minden halott lény felett hatalma van. Egyfajta mágiával, ha úgy tetszik, „varázserővel” bír. Ritka képesség, és nem összekeverendő a boszorkánysággal. Bár munkája során ő is bizonyos rituálékat alkalmaz, ugyanis főállásban halottakat kelt a Halottkeltő Rt.-nél.
Sokszor előfordul, hogy a családfőt hirtelen ragadja el a kaszás, ezért nem végrendelkezik. A tehetősebb családok például ilyenkor veszik igénybe a halottkeltők szolgáltatásait. Ügyvédek jelenlétében a halottkeltő feltámasztja a delikvenst, ő végrendelkezik, majd ismét – ezúttal remélhetőleg már örök – nyugalomra helyezik őt. A főszereplő egyébként természetfeletti biológiából diplomázott, így jól ismeri a szörnyeket. Három államban bejegyzett hivatásos vámpírhóhér, s ha ez még mindig nem lenne elég, besegít a rendőrségnek a természetfeletti bűnesetek felderítésében, mint szörnyszakértő.
Blake kisasszony igencsak szabad szájú, ironikus, tűzről pattant teremtés. Hosszú, fekete loboncát mindig kibontva hordja, hófehér bőre és barna szemei vannak. Alacsony termete sokakat félrevezet, törékeny nőnek tűnik, de valójában életveszélyes. Viszont amilyen kicsi, annyira felvágták a nyelvét. Mégis van benne valami bájos, amire a város ura, a vámpírmester Jean Claude is felfigyel.
Anita világában állampolgári jogaik, sőt, saját egyházuk is van a vámpíroknak. Cserébe persze ők sem vehetnek magukhoz erőszakkal vért, és senkit sem tehetnek akaratuk ellenére vámpírrá. Ha mégis így történne, a büntetésük automatikusan egy csinos kis karó a szívbe. Nem mintha nagy szükségük volna erőszakra ahhoz, hogy vacsorához jussanak. Rengeteg ember és egyéb lény van, aki még fizetni is hajlandó volna azért, hogy belekóstoljon egy vérszívó, ugyanis a vámpírok rendszerint egybekötik az evést az erotikával.
A St. Louis-i vérnegyed hemzseg az olyan lokáloktól, ahol vámpírok, és likantrópok (alakváltók, például: farkasember, patkányember, vérleopárd, lamia, vértigris stb.), vagy egyéb természetfeletti lények szórakoztatják az odalátogatókat. Jean Claude is épp (kezdetben) egy ilyen sztriptíz bár tulajdonosa. A bár neve találóan Bűnös vágyak, amely egyben az első kötet címe is.
A könyvben mellesleg minden megvan, ami a garantált sikerhez kell. Vér, misztika, fanyar humor és némi erotika. Bár vámpírok, zombik, démonok és vérállatok tömkelege szerepel a műben, ez a könyv mégis merőben más, mint a manapság divatba jött vámpíros tiniregények. A szerző ugyanis elég nyersen fogalmaz, nem hajlandó köntörfalazni. Néha már kegyetlenül naturalista aprólékossággal tárja elénk a gyilkossági helyszíneket, mégis túl egyszerű lenne rásütni a horror jelzőt.
Műfaját tekintve sokkal összetettebb annál. Tulajdonképpen ez egy folytatásos krimi, fantasy, és horror elemekkel átszőve… Vagy inkább a fantasy elemek dominálnak? Végül is nézőpont kérdése. Annyi bizonyos, hogy minden részben felderítenek egy bűntényt, legtöbbször egy, vagy több brutális gyilkosságot, Anita pedig különböző szerelmi szálakba gabalyodik sikeresen, amiből egyelőre még én is kíváncsian várom, hogyan fogja magát kibogozni.
A történet kellőképp akciódús és pörgős ahhoz, hogyha kezünkbe vesszük a könyvet, akkor addig le se bírjuk tenni, amíg a végére nem jártunk az ügynek. Állítólag folynak a tárgyalások a filmre vitelről. Remélem, a hollywoodiak nem szűkölködnek művérben, mert abból rengetegre lesz szükségük, ha valóban egyességre jutnának az írónővel.
