Régen elmélkedtem már itt. Ami azt illeti, most se tenném, de az imént megvádoltak azzal, hogy beképzelt vagyok, és mégis mire fel. Hát gondoltam elmondom.
Szóval kezdjük a legelején:
- Nem szoktam személyeskedni, ezúttal se teszem, mivel a vicc az egészben az, hogy nem is ismerem az illetőt, egy adatlap alapján bélyegzett meg teljesen ismeretlenül, ráadásul a sajátja ki sincs töltve.
- Nem tartom magam beképzeltnek, egyszerűen csak határozottnak. Tudom, hogy mire van szükségem, és tudom, hogy mi az, amit egyáltalán nem akarok. Ennek hangot is adok, hisz néma gyereknek anyja sem érti a szavát, és egyébként is túl rövid ez az élet ahhoz, hogy olyan dolgokra pazaroljam, amikhez semmi kedvem.
- Jogomban áll eldönteni, hogy kivel akarok megismerkedni és kivel nem.
De ez csak a dolog egyik fele. Szerintem ugyanis – és itt jön a lényeg-, ebben a világban két kaszt van, az elnyomók és az elnyomottak. Hiába is próbáljuk szépíteni a dolgokat, mindenki tartozik valamelyik csoportba. Bár ez a szerep kapcsolatonként változhat, tehát a munkahelyen lehet, hogy te vagy az elnyomott, de otthon már te nyomod el a feleséged/férjed/testvéred/kiskutyád/hörcsögöd/ vagy épp csak az aranyhalad. Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy én (és lássuk be a legtöbben) jobban szeretek az elnyomó szerepében tetszelegni. Ezt csakis magabiztosan tehetem. Ha álszerényen viselkednék, és mindenre igent mondanék, akkor a többi ember csak kihasználna, majd átlépne rajtam. Én nem ezt várom az élettől! Ahhoz, hogy kivívjam mások elismerését és tiszteletét, nem a rossz tulajdonságaimat, hanem a jó tulajdonságaimat kell kihangsúlyoznom. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, tisztában kell lennem a pozitív tulajdonságaimmal. Ez ennyire egyszerű.
És végezetül még egy utolsó gondolat: Ha te nem szereted és tiszteled magad, akkor hogyan várhatod el azt másoktól?